1. Fejezet I. Rész

Hellobello!

Nos, hát... Tudom, nem kicsit késtem meg ezzel a következő résszel, röpke majdnem egy évet... Ami nagyon nem szép tőlem, és inkább nem is ígérgetek semmit, de szeretném azért picit gyakrabban felrakni a részeket, nem pedig csak évente egyet... Reméljük, sikerülni fog!

Továbbra is köszönöm a feliratkozókat, és mindenkinek, aki szán rá egy kis időt, hogy ennyi várakozás után, újra neki kezdjen/folytassa. <3

Remélem, továbbra is tudjuk építeni együtt a világot. Hideg-meleg érkezhet, hiszen csak segítetek vele! :)

Akkor hát, jó olvasást! :)

× × × × × × × ×

Hiába dalol a madár a szabadságról, a kalitkában csak rab marad. - Paul Coelho

Fullasztó, meleg levegővel telt meg a sötét éjszaka, szél egy kicsit sem akart mozdulni, hogy segítse az embereket eme nyomott légkörben. Mindenki sietett: kocsik, motorok száguldottak a magasban, a vonat is végig szelte mágnes pályáját, alig várta meg a felszállókat, és az emberek is szinte rohanvást igyekeztek céljuk felé, alig körbenézve maguk körül.  Senki sem figyelt, senki sem látta, senki sem tudta, hogy valahol a mélyben, valahol lenn, a legalsó szinteken egy hatalmas kockaépület magasodott ki. Ez az épület abszolút úgy nézett ki, akár egy bunker, ablakai alig voltak, ha voltak is, szigorúan rácsozva. Egy bejárattal rendelkezett, mely a kijáratnak is felelt meg, semmi több. Hatalmas, egyszerű, merev neon-betűk hirdették a börtön feliratot a tetején. Igen, a börtön, máris mindenkinek ezerféle-fajta gondolata bukkant felszínre a szó hallatán, nem? Például: rácsok, fekete-fehér csíkozású ruhák, bilincsek, fenyítő őrök és a fogház hierarchiája: mindig a legerősebb uralkodik.

Nos, azóta eltelt pár év, a rácsoktól teljesen megszabadult az emberiség, helyére elektromossággal körbevett nyitható-csukható átlátszó fal került. A rab garantáltan nem fog odanyúlkálni! A nyílászáró előtt, kinn minden folyosón egy állig feketébe öltözött férfi állt, mellkasán egy nagy, régi időket idéző csillag jellel, mely mutatta, hogy a rendőrség egyik embere. Övükben ott lógott fegyverük: egy kis balta vagy valami hasonló, a lőfegyvert az épület belsejében nem szokták használni, ahogy a mostani társadalomban a pisztolyok mellé rengeteg vetélytárs is érkezett, már nem az volt a tökéletes gyilkos fegyver. Első ránézésre átlagosnak tűnt a szekerce, de általában a mostani fegyvereknek mindig van valami kis titkuk, ahogy ennek is biztos volt. Például dupla pengés, szegecsdobálós, vagy hasonló, hogy az ellenfélnek se legyen oly könnyű, ha menekülni akarna.

A sok-sok folyosóból volt egy. Egy hosszú, rengeteg üres szobával, két őrrel, ahol egy fehérbőrű, sápatag, csimbókos, ébenfekete hajú nő ült, aki csak várt, várta, hogy leteljen a három év, hogy végre kimozdulhasson, hogy végre ne kelljen az épületben mászkálnia... Hogy végre itt hagyhassa minden fájdalmát, emlékét, és új életbe kezdhessen. Várt. Türelmesen. És csöndben. Meg sem nyikkant, már feladta, hogy kommunikáljon környezetével.

Arcán tetoválások futottak végig, ahogy nyakán, és valószínűleg egész teste mentén, kék tekintete unottan csillogott. A semmit tevés az őrületbe kergette, saját tébolyának rácsi közé volt szorítva… Legalábbis az elején, utána már lassan hozzászokott, mint rab a váltóáramhoz.

Cipő kopogott, egyre csak közeledett, tisztán ki lehetett venni. Az idő nem volt alkalmas étkezéshez, vagyis más miatt jött valaki.

- Cloris Sørensen, 7642. – Hűvös, mély hang megütötte a nő fülét, aki felismerte saját nevét. Olyan rég halott már, mindig csak a sorszámát mondták, de a nevét nem. Cloris… Végtelennek tűnő ideig emésztgette a nevet, mely hatni akart rá, emlékeket akart idézni, azonban semmi. Agya üres maradt, mint mindig.

Térde recsegett, megborzongott, ahogy felállt, zsibbadt végtagjai sikoltoztak a mozdulat ellen, de csak életet lehelt önmagába. Kihúzott háttal, felszegett fejjel nézett szembe az őrrel, aki nyitotta az ajtót, mely szisszenő hanggal oldódott fel.

- Szép nap a mai, Negyvenkettes, ugye? Végre eltakarodsz innen. – A férfi szórakozottan felnevetett, pedig kedvelte a foglyot, ámbár jól tudta, hogy a nő mennyi mindenen ment át, és egyetértett, hogy három év rémsége elég is volt a számára.

- Kösz, Salard – motyogta, miközben kisétált és elindult a folyosón csoszogó léptekkel, mert normálisan nem tudott lépni a műlába miatt, melyet nem tudott rendesen megcsinálni és senki nem is volt hajlandó, miután az egyik rabtársa megrongálta egy veszekedést követő verekedésben. – Hiányozni fogok, tudom én azt!

- De még mennyire! Főképp a csípős nyelved, nyugalom lesz legalább.

- Nem én tehetek róla, hogy ostoba banda a nagyja, én csak próbálkoztam… - Hangja elhalkult és inkább már nem is akarta magyarázni. Való igaz, volt pár alacsonyabb intelligencia szinttel rendelkező személy, és őt csak a jó szándék vezérelte, de feleslegesen, mikor próbált tudást átadni nekik.

- Mint én a tojástöréssel. Menj már! – lökdöste meg a nőt, aki ettől nem tudott gyorsabban menni, csak még jobban fájtak az illesztések, amik nem lettek valami tökéletesek, hiszen a börtönbe készültek el. Ki akarna ott jó munkát végezni raboknak, akik ki tudja milyen bűnöket követtek el?

Végigbotorkált a folyosón, a nyíló ajtók mentén, ahol az őrök vagy vigyorogtak, vagy szenvtelen arccal figyelték, ahogy vánszorgott tovább, míg egy nagyobb térbe nem értek, ahol már egy másik férfi állt, kezében egy farmer gatyával, szakadt pólóval és egy dobozzal, melyben tárgyai voltak, amit bejövetelekor elvettek tőle. Most szolgáltatják is vissza, valószínűleg nem a teljes mennyiséget.

Először a ládikához nyúlt, felemelte a papírfedőt és alatta megpillantotta igazolványát, mely hatalmas betűkkel és arcképével díszlett. Vajon mennyit változott azóta? Mert hogy arcát megigazgatták, mikor bekerült, de mivel alig találkozott tükörrel, így nem tudta megadni a pontos választ. Mellette ott feküdt gyűrűje, melyet még apjától kapott; aztán kocsi kulcsa, lakáskártyája, egy elnyűtt pénztárca pénz nélkül, csavarkulcs, bicska és egy kis lánc, melynek medáljába egy kék kövecske volt zárva, illetve inkább hegesztve. Nem volt tökéletes munka, annyi szent, ahogy göröngyös felszíne fénylett. Pár vérpetty is látszott rajta, mely besötétedett az idők alatt. Cloris azt vette először kezébe, megforgatta és ráncolta homlokát. Honnan van ez? Nem is emlékezett rá, hogy volt valaha is ilyenje.

- Ez nem az enyém… - hagyta a dobozban, miközben mindenét elvette.

- Dehogynem, Negyvenkettes! A kezedben szorongattad, mikor félájultan behoztak, alig bírták kivenni a kezedből a srácok. – Salard értetlenül figyelte a nőt. Jól emlékezett, hiszen akkor már őr volt itt. Behozták véresen, sebesen. Az utasítások tisztán érthetőek voltak, végig is csinálták, de eredmény nem született. Viszont azt a mai napig is tökéletesen fel tudta idézni, mikor a nő sivítozott, nehogy elvegyék tőle a kis láncot, mintha csak az élete függött volna tőle. Mikor pedig végre visszakaphatná, elutasítja?

Cloris hamar felöltözött és caplatott ki mezítláb a hideg padlón.

- Cipőt kaphatok? – toporgott.

- Nem, csak azt kapod, amit hoztál. Ha nem volt, akkor rajtad cipő, most sem kapsz – rázta meg a fejét Salard. – Szabályzat! – Magyarázata egyszerű, de annál érthetőbb volt. Cloris pedig tudomásul vette egy vállvonással. Szabályzat… Legszívesebben kidobta volna az ablakon. Műlábára állt, hogy inkább ne szúrja a hűvös másik talpát, miközben húzogatta magán a nagy ruhákat. A három év alatt rendesen lefogyott, csontjai látszottak, így ezek a göncök már nem feleltek meg méretéhez, de hosszú ujjú pólója legalább takarta a kiber beültetéseket felsőtestén, melyek karján, hátán és nyakhajlatán is látszottak. Igen, fizikailag rendesen megjárta a Poklot azon az őszi éjszakán, mikor végig ment a kínzás ebben az épületben. A fehér falak… És a neonlámpa a feje fölött, melynek egyik csövén volt egy hajszálnyi repedés. Minden apró részletre emlékezett: elektrosokk, víz, majd a kések több száz fajtája – egy kis rece itt, egy kis él ott, hogy minél kellemetlenebb legyen, mikor beszúrják. Kellemetlen? Nem is ez a jó szó rá, talán a kínzó, vagy a gyilkos… Nincs mi kifejezze azt a szörnyűséget, ennél még a gyilkosság is humánusabb megoldás lett volna.

Tekintete közben újra visszarévedt a kis lánc medáljára. Hosszan figyelte, de továbbra sem emlékezett semmire, ami miatt fontos lett volna. Hol kapta? Miért? Mikor? Kitől? Egyik kérdésre sem kapott választ.

- Haladjunk! – Salard könnyed mozdulattal intett, miután átöltözött a lány, és maga elé engedte a nőt, miközben a bejárati ajtó nyílt és azonnal megcsapta őket a fülledt, tavaszi levegő. Émelygő füstszag töltötte meg pillanatok alatt az előszobát, és itatta át a ruhák anyagát. A lámpák ezerrel égtek, de még így is sötét volt, csak az épületek magasodó falait lehetett felfelé látni, na meg persze a száguldó járműveket. Berregő zaj sértette a fület, mely mellett eltompult, ahogy az ajtók nyíltak és egyre kijjebb került Cloris a börtön területén. Már csak a hatalmas kerítés választotta el a szabadságtól, a kinti világtól, ahol egy magas alak ácsorgott. Neonzöld haját hátratűrte, mely ettől a mozdulattól csak össze-visszaállt. Arca egyik oldalán egy heg díszlett, mely sejtelmes külsővel ajándékozta meg az ifjút. Kék szeme hasonlított Cloriséra, de leginkább orrukban volt fellelhető, hogy már pedig ők rokonok, méghozzá testvérek. Száján apró mosoly jelent meg, miközben felemelte fejét, hogy a kijövő lányra tudjon nézni. Pulcsit viselt farmerral és acélbetétes bakanccsal, derekán egy maszk lógott le egy rövid övről, igazolványával egyetemben, mely hirdette nevét és a céget, ahol dolgozott: Debotan.

- Axell – suttogta a lány, mikor kilépett, majd visszapillantott Salardra, akinek kezében ott volt még a doboz a lánccal. Elgondolkodott, ahogy forgatta fejét öccse és az ékszer között, azonban, ahogy sokáig merengett, egy apró kép felvillant fejében. Csak egy mosoly – fehér fogak, cserzett bőr, vékony ajak. Szíve hatalmasat dobbant, nem tudta, hogy miért pontosan, mivel az emlék máris elhalványodott, eltűnt a sok gondolat között, mégis egy belső hang azt sugallta, hogy vigye magával a tárgyat. A késztetés erős volt, ripityára törte értetlenségét, és gyors mozdulattal kapott utána, kirántotta a ládikából a medált. Fémesen felcsengett, ahogy fémujjai közé zárta szorosan.

- Tévedtem, valóban az enyém… - jött zavarba, s még füle vége is elvörösödött, mintha csak lopott volna.

- Remélem, többet nem találkozunk. Tudod, hogy holnap még fel kell hívnod a központot, papírjaidat pedig ki kell töltened. Adios! – Salard intett egyet az emlékeztető után, és sebesen le is lépett. Elintézte dolgát, elengedte a lányt, feladatát bevégezte.

- Cloris! – csapta össze a kezét Axell, miután végre kettesben maradt nővérével.

- Mennyire nézek ki borzalmasan?

- Öhmm, őszinte leszek, mint akin áthajtott a traktor kétszer, majd még visszatolatott rá, hogy „nesze, bazd meg” – ingatta a fejét elgondolkodva, és száját vékony vonallá húzta, ahogy elmosolyodott. Való igaz, nem az a lány jött ki, aki bement három éve. Pedig látogatta, vagy felhívta, ha tudta, de most szembesült vele, hogy mind fizikailag, mind lelkileg megváltozott Cloris. A jelek lassan mutatkoztak, de feltűntek, nem csak a fém beültetésekben, melyekre ránézni is rossz volt; hanem a beszédben. Cloris erőteljes hanglejtése elveszett, inkább úgy beszélt, mint aki rémet látott volna.

- Köszönöm szavaidat. Remek! Legalább tökösebb vagy, mint Salard… Esküszöm, semmi sem lóg a lábai között, csak nagy a szája – fújta ki a levegőt és megmasszírozta felkarját, hogy ne fázzon a lenge öltözetben. Hátralesett, hogy esetleg hallotta az emlegetett szamár, de addigra már az őr visszatért az épületbe.

- Alapjában véve rendelkezem ezzel a kiváltsággal. De haladjunk, mielőtt visszatoloncolnak a csinos kis celládban. Nincs időnk – utalt valamire, azonban a magyarázatot nem adta még meg – nem mintha Cloris erre a mondatrészre koncentrált volna –, helyette inkább széles karjai közé zárta a törékeny testet. Cloris boldogan ölelte vissza a masszív, vaskos vállakat; Axell mindig is izmos, testes fiúk közé tartozott a bokszolás miatt, amit szabadidejében űzött, de ahogy dolgozni kezdett a gyógyszeriparban, úgy kopott ki a sport is az életéből. Ugyan, megtartotta alakját valamelyest… Áradt belőle az erős klórszag, mely beleitta magát az öltözetének rétegeibe is.

– Csak hiszed, már tudom, hogy lehet megszökni – ellenkezett öccsével, és felemelte a kezét, de csak szisszent egyet, ahogy a mozdulatra sajogni kezdett mindene. Azok a fránya illesztések a nagy mozdulatok ellen voltak, bár a kicsiket sem pártfogolták.

– És három év alatt nem tetted meg. Na, hogyan is agyatlan? Inkább nyughass – tolta a lila jármű felé a nőt. Az autó egyszerű volt, olyan kis négyzet alakú lilásan izzó kerekekkel és összesen két ülés volt benne, plusz egy műszerfal. A kormány, és hasonlók már kikerültek, hiszen az önvezető autóknak nem volt szükségük olyanokra.

- Új kocsi?

- Bizony! Ő itt Evy, az én kis drágám – biccentett Axell, majd lehúzta a kártyáját és arrébb pakolva a másik ülésről pár dobozt és gyógyszeres üveget, máris helyet kapott Cloris is. Mikor már mindketten bentről néztek ki az átlátszó ablakokon, csak akkor táplálta be a helyszínt. – Evy, a cím: 41. emelet, svájci kerület, ott pedig a 102. és a 35. utca sarka.

Felberregett a motor, majd minden szó nélkül indultak is, vagyis inkább emelkedtek a levegőben. Íves pályán eredtek útnak és a jármű könnyedén szlalomozott az épületek és autók között, amit Cloris mosollyal figyelt. Három éve nem látta a világot, de kis változások ellenére ugyanaz maradt minden. Pontosan ugyanaz a koszos, sötét város, ahol előtte élt. Talán várt valamit? Hogy hátha az emberek észbe kapnak, hogy ez nem mehet így tovább? Helyette pedig pontosan ugyanaz a szürke arculat… Csodát akart, hát nem kapta meg.

            - Amúgy… - Axell felemelte a hangját, hogy elvonja a lány figyelmét. Kezét tördelni kezdte, ahogy egy üvegcsét forgatott hosszú ujjai között. – Ha hazaértünk ne feküdj le, vendégünk fog jönni. – Állkapcsa megfeszült beszéd közben.

            - Ki? – beszélt félvállról a lány, ahogy figyelme megoszlott a látvány és öccse között, de ahogy észrevette az árulkodó mozdulatokat, csak nyelt egyet. – Ugye, nem?

            - De… Az egyik Hieron kutya.